– Rrrrrrr!!! Vaaaaa!!! Rrrrrr!!! – hang­zott a fájdalmas, de mégis félelmet keltő a ­üvöl­tés. 
Közelről is látszott, hogy a csapda foglya nem volt felnőtt állat. Egé­szen fia­tal lehe­tett, szinte még kölyök. A szumát­rai tigris gyö­nyörű ál­lat. Narancs­sárga bun­dáját vé­kony feke­te csí­kok díszí­tik (ennek a fajtának a legvékonyabbak a csíkjai), a pofáját és a homlokát hófehér szőr borítja, és két fehér folt éke­síti a fülét is. Nagyon izmos, mégis könnyed a moz­gása, ő a leg­kisebb növé­sű alfajt képviseli. Nem is sétál, van valami fen­séges a moz­dula­tai­ban, szinte vonul. Ezért volt most külö­nösen szomorú lát­vány így, csap­dában. Az oran­gután nagyon meg­saj­nálta, szinte egy pil­lanat alatt elha­tároz­ta, hogy segí­teni fog rajta. 
– Szia, Lala vagyok – szólí­totta meg. – Beszo­rul­tál? Nem tudsz el­szalad­ni? – fag­gatta bizton­ságos magas­latból. A kis tigris úgy átadta magát a fáj­dalmá­nak, hogy szinte azt sem tudta megállapítani, hogy hon­nan jön a hang. For­gatni kezd­te a fejét.
– Itt vagyok fenn a fán! – kiál­totta Lala most már ki­csit bátrab­ban. 
– Rrrrrr! Váááá! Sarah vagyok. Neeem tudooook elmen­ni inneeen! Segíííts!!!! Vááá!!! RRRR! – vála­szolta a ver­gődő ragadozó.
– Akkor meg miért mo­rogsz rám? Azt akarod, hogy elsza­ladjak? – kérdezte Lala, nagyon okosan.
– A Mama azt mondta, hogy mi félel­mete­sek vagyunk! Ez a dol­gunk. Rrrrr!
„Remény­telen eset…” – gon­dolta Lala, és mosoly­gott magá­ban, hogy még ilyen szorult hely­zetben is milyen félel­metes­nek szeret­ne lát­szani ez a kis tig­ris. Nem késle­kedhe­tett, elin­dult hát a többi­ekért. Majd együtt kita­lál­ják, hogyan segít­senek a bajba jutott álla­ton. 
– Most hovááá mééégy? Rrrrrrrrr!!! Neeee meeerj itthagyniiii!!!
– Hozok segítséget! – kiál­totta Lala, s már el is tűnt a lomb­koro­nák közt. Lóri­kával gyor­san megbe­szélte a hely­zetet, Lórika pedig beszámolt róla Peti­nek, hogy mit tapasz­talt Lala. Úgy dön­töt­tek, hogy nem kés­leked­hetnek, s mind­nyájan elin­dultak a hang irá­nyába. Lala az ága­kon, ki­csit előttük haladt, mutatva az utat. Lórika Peti vállán utazott, de néha felröppent, hogy jobban lásson. Mikor már egé­szen közel voltak, az üvöl­tés is egyre hango­sabb lett. Ekkor Lóri­kának támadt egy ötle­te. 
– Segíts Petinek, Lala, fel kel­lene mász­nia a fára! Onnan köze­ledni biz­tonsá­go­sabb. Ki tudja, mióta nem evett ez a tigris? Mérges is lehet most az embe­rekre, ha tudja, hogy a csap­da az ő talál­mányuk.
– Igazad van – helye­selt az majom, majd kezet nyúj­tott Peti­nek, aki azon­nal rájött, hogy talán fenn a fán biz­tonsá­go­sabb.
Így értek oda ágról-ágra kapasz­kodva. Peti­nek még tet­szett is a torna, hiszen nem minden kisfiú mond­hatja el, hogy ilyen kaland­ban van része: egy csap­dába esett félel­metes raga­dozót megy kisza­badí­tani, és egy oran­gután­nal együtt mászik a fákon a szumát­rai dzsun­gelben. Lala ügyes mászó­nak találta Petit. „Tehet­séges majom lenne – gon­dolta magá­ban –, kár, hogy olyan rövidek a kezei.”
Mikor oda­értek a bajba jutott állat csap­dája fölé, Lórika és Peti nagyon meg­sajnál­ta sze­gényt. Olyan szeren­csét­lenül lépett a hurokba, hogy nem tudta el­rágni a köte­let, mert az a mellső mancsánál tartotta fogva, s nem érte el. Mikor Peti látta ezt, már tudta, hogyan fogják kisza­badí­tani. 
– Beszél­jünk vele! Lórika! Légy szíves tol­má­csolj! – kérte meg a madarat.
De a tigris most ész­revet­te őket, és elkez­dett félel­mete­sen böm­bölni.
– Rrrr!!! RRRRR!!!
– Lórika vagyok – kezdte mon­dandó­ját, minden bátor­ságát össze­szed­ve, a kis kakadu. 
– Rrrrrr! Sarah vagyok. Vááááá!
– Te nagyon félel­metes vagy! – vála­szolta Lórika, gon­dolta, egy dicsé­rettel oldja a feszült­séget.
– Gon-do-lod? – kérdezte elképedve a tigris. – A Mama mondta, hogy mi félel­mete­sek vagyunk. Mindig. Gondo­lod, hogy sike­rült? – kér­dezte Lóri­kától. 
– Nézz csak rájuk! – válaszolta Lóri­ka a felső ágon rém­ülten össze­kapasz­kodó Petire és Lalára mutat­va. 
Sarah egy­szer­re meg­feled­ke­zett minden fáj­dalmá­ról, úgy meg­hatot­ta a saját sikere. Ezen fel­buzdul­va egy akkorát üvöltött, hogy azok ket­ten már resz­ket­tek is. A műsor­szám­nak Lórika ve­tett véget:
– Akarod, hogy ki­szaba­dít­sunk? – kér­dezte.
– Persze, hogy akarooom! – kiál­totta a kis fogoly, de azon­nal el­szé­gyell­te magát, ezért kicsit udva­riasab­b hangnemre váltott: – Szeret­ném. Na­gyon. Szépen kérlek, segít­setek! 
– De, ugye, nem fogsz minket bántani? – kér­dezte Ló­rika.
– Nem. Ígé­rem! Megí­gérem. Nem is tud­nálak. Olyan nagyon kimerül­tem. 
Mind­ezeket elmond­ta Lórika a bará­tainak, és most már ők is köze­lebb merész­ked­tek.
– Ő itt a bará­tunk, Peti – mutatta be a kisfiút Lala. 
– De hiszen ez ember!! Rrrrrr! Ez egy ember! Az embe­rek az ellen­sége­ink! – kia­bálta a tig­ris...