LEILA

 leila


KICSODA Ő?

Leila egy koboldmaki (vagy magyar nevén pápaszemes maki), a Főemlősök rendjéből, a Koboldmakifélék családjából származik. A nyugati (vagy szundai) koboldmakik képviselője.

 

MIT JELENT A NEVE?

A koboldmaki nevét a kicsiny hősökről, a koboldokról kapta. Minden bizonnyal termete miatt (elfér egy felnőtt ember tenyerében), s csúnyácska vonásai okán is. Magyar nevét (pápaszemes maki) a hatalmas, párhuzamosan előre néző szemeinek köszönheti. A tudományos neve Tarsius (Így ejtsd.: Tarziusz), amit a meghosszabbodott lábtőcsontja miatt kapott. Leila a nyugati koboldmaki fajhoz tartozik, tudományos nevén Tarsius bancanus (Tarziusz bankanusz), ők főként Borneón, de Szumátrán is élnek.

 

HOGY NÉZ KI?

Icike-picike állat, egy felnőtt ember tenyerében is elfér. Ő a legkisebb főemlős, a magassága 8,3–16 centiméter, a testtömege 80-160 gramm. (Egyik rokona, a törpe koboldmaki mindössz 53 gramm súlyú!) A szeméből hiányzik az éjjeli ragadozókra oly jellemző fényvisszaverő réteg, viszont a méretei különlegesek. A koboldmaki szeme a testéhez képest hatalmas (egyenként nagyobbak a szemei az agyánál), 16 mm. Ezért a koboldmaki nem tudja mozgatni a szemét, a fejét viszont 180 fokban képes fordítani. Az arca nem csupán ettől különleges: a feje majdnem gömbölyű, de nagy, széles arcorra van, ez alatt szélesen húzódik a szája, ajkai vastagok, ez némi békaszerű vonást kölcsönöz küllemének. A fülei nagyok, hártyásak, nemcsak össze tudja tekerni, hanem külön-külön, egymástól függetlenül is tudja mozgatni azokat. A nyaka rendkívül rövid, szinte alig látszik. A törzse is érdekes: a vállai előreugróak, a mellkasa keskenyebb a hátánál, ami olyan, mintha be lenne horpadva. A mellső végtagjai rövidek, a lábai viszont nagyon hosszúak. Ettől is békaszerű kis lény, a lábai hossza a teste arányaihoz képest a békához vagy a szöcskéhez teszi hasonlóvá. Az a tény is, hogy a sípcsontja és a szárkapocscsontja összeforrott egy nagyon erős csonttá, ez lehetővé teszi, hogy három méter messzire (de olvastam már ennél hosszabb távolságról is), s akár másfél méter magasra is ugorjon. Említést érdemel a kézfeje, ami a karja hosszához képest nagyon nagy. A hüvelykujja még a kisujjánál is kisebb, viszont a középső ujja majdnem háromszor olyan hosszú. Az emberi kézhez hasonlóan öt ujja van, amiknek a végén viszont tapadókorongok, kis, barázdált párnácskák nőttek, ezek segítségével mászik. Nagy szüksége van ezekre akkor is, mikor alszik: a fáról fejjel lefelé lóg ilyenkor. Legtöbb ujján körmöt visel, de két lábujján (második és a harmadik lábujján) éles karmokat. A farka hegye felé fokozatosan vékonyodó, hosszú, ez segíti a mozgásban, s alulról barázdált, ez szintén megakadályozza, hogy alvás közben lecsússzon a fáról. A koboldmakinak enyhén gyapjas, barnás, vöröses, sárgás, szürkés szőre van. A mellkasán fehérebb a szőr, a farka végén sárgás. Az ajka és az orra szinte csupasz, csak kis sörték nőttek rajta, a füle felül szőrtelen, alul szőrös. A végtagjait sűrű szőrzet borítja.

 

HOL ÉL? HONNAN SZÁRMAZIK?

A koboldmakik a dél-kelet-ázsiai dzsungelekből származnak, s a megtalálhatók a Fülöp-szigetektől Dél-Szumátráig, 1200 méteres tengerszintfeletti magasságig. Sehol sem gyakoriak. Élőhelyük folyamatosan veszélyben van. Érdekessége, hogy éjszakai állat, nappal alszik, ilyenkor a fáról lefelé csüng, vagy faodúban alszik (szintén fejjel lefelé).

 

MIT ESZIK?

A koboldmaki kedvenc eledelei a gyíkok, de szívesen fogyaszt különböző élő rovarokat is, a növényi táplálékot nem annyira kedveli (fogságban képes önként éhezni, ha ez utóbbit kapja). Nagyon szívesen fogyasztja a tücsköket, csótányokat, molylepkéket, de a kisebb madárfiókákat is. Tisztaságkedvelő állat: fogságban nem nyúlt hozzá a már korábban megkezdett táplálékhoz, és nem ivott kétszer ugyanabból a vízből sem.

 

MILYEN A HANGJA?

Megfigyelték, hogy a koboldmaki csendes állat, azonban, amikor visszatér a vadászatról, akkor percekig hangos, rikácsoló kiabálással adja környezete tudtára. Egyéb esetben nem hallották a hangját. Napjaink új tudományos felfedezésének számít, hogy a koboldmakik ultrahanggal kommunikálnak, egymást így figyelmeztetik, illetve ennek segítségével képesek a zsákmány minden rezzenését is észrevenni. Rendkívül éles hallással rendelkeznek. A maki fülei érzékelik a 90 kHz (kilohertz, 1 hertz az 1 másodperc alatt lezajló 1 rezgés vagy hullámperiódus, a hanghullámokat is ezzel a mértékegységgel jelölik) feletti frekvenciákat, és 70 kHz-es tartomány körül képesek hangokat kiadni. (Összehasonlításképpen: az emberi fül 20 kHz felett semmit sem hall, egy kutya vonyítása 22-23 kHz-es tartományban mozog. Csupán a bálnák, a házimacska és néhány denevérfaj képes e fölött a tartomány fölött érzékelni és kommunikálni.)

 

ÉRDEKESSÉGEK

A hím koboldmaki és nőstény párja általában együtt jár, így a bennszülöttek tudják, ha az egyikkel találkoznak, a másik is a közelben lehet valahol.
Egyes koboldmakik annyira nem félénkek nappal, hogy az arra sétálónak képesek a vállára ugrani.
Papírvékonyak a hártyás fülei, képes ezeket ki- és beteríteni, és a legkisebb zajokat is meghallja.
A füleit egymástól függetlenül, külön-külön képes mozgatni.
A koboldmakik képesek ultrahanggal kommunikálni, ez az emberi fül számára érzékelhetetlen, 67 kHz-es tartományban mozog (mivel mi nem halljuk, és a ragadozók sem, ezt hívják „csendes riasztásnak”).
A koboldmaki ügyes vadász: kinyújtott ujjakkal, rendkívüli pontossággal csap le a zsákmányára.
Fogságban nehezen maradnak életben, mert élő rovarokat kell fogyasztaniuk, és nehezen bírják az utazást, a helyváltoztatást.
A vadonban 24 évig is élhetnek.
A koboldmaki 180 fokban képes forgatni a fejét, hatalmas szemeit viszont egyáltalán nem tudja mozgatni.
A saját területét a vizeletével és a mellén található mirigyek segítségével jelöli meg.
Gyakran faodúban alszik, fejjel lefelé csüng alvás közben.
A koboldmaki átmeneti helyet foglal el a majmok és a félmajmok között, mert a megjelenésük és az életmódjuk inkább a félmajmokhoz, míg a hallószervük és a vérszérumuk inkább a majmokhoz teszi őket hasonlóvá.