– Ő meg milyen állat, Ló­rika?
– Őőőőő egy araaany­macs­kaaa – vála­szol­ta szár­nyai­val csapkodva a papa­gáj.
– Miért csap­kodsz? Miért nem szállsz le, kis Bóbi­tás? – kér­dez­te Peti, akit kis­sé mulat­ta­tott ez a jele­net.
– Madaarakaaat esziiik, fááraaa máásziiik! – kia­bálta Ló­rika, és a biz­ton­ság kedvé­ért kitartóan csap­ko­dott to­vább a szár­nyai­val.
– Csodál­kozom, hogy nem ismer ez az ember­kö­lyök. Tud­hat­ná, hogy ki va­gyok. Ró­lam nevez­ték el ezt a szi­ge­tet. Arany-sziget­nek hív­ták, mie­lőtt Szu­mátra lett. Én vagyok az arany­macs­ka. A tig­ris leg­főbb ellen­sége. Én még őt is legyő­zöm. Én bár­kit elka­pok. De ne fél­jetek! Már ebé­del­tem. Egyébként csak éj­szaka va­gyok aktív. A ne­vem is szép: Lizá­nak hív­nak – nyávogta büszkén a szép­sé­ges raga­dozó.
– Mit mondott? – kér­dez­te Peti Lóri­kát, aki jót mula­tott magá­ban az imén­ti bemu­tatko­záson, hi­szen tud­ta, hogy nem az arany­macs­ka volt a szi­get név­adó­ja.
– Bekééép­zeelt! Bekééép­zeelt! – fog­lalta össze nem éppen szó­ról szóra a raga­dozó mon­dandó­ját.
– Kérdezd meg tőle, hogy miért sír a ko­bold­maki! – kérte Peti, arra gon­dolva, hogy csak ők nem hall­ják, és a macska hal­lása a leg­éle­sebb.
Lóri­ka úgy tett, egy kis hízel­gés­sel fűsze­rez­ve az érdek­lődé­sét:
– Ó, Te, nagy és szép, ó, le­győz­hetet­len, ó, Te leg­oko­sabb, leg­erő­sebb, leg­csodá­lato­sabb arany­macs­ka! Áruld el ne­künk, hogy miért sír a ko­bold­maki! Kérve kér­lek, tudd meg tőle, hogy hív­ják! Van neve?
Ezek a hízel­gő sza­vak meg­tet­ték a hatá­sukat. Ugya­nis az arany­macs­ka szíve ellá­gyult, és et­től rop­pant se­gítő­kész macs­kává vált.
– Látom, te kakadu, tudod, hogy mi az il­lem. Nos, hall­játok a vála­szom: azt mond­ja, hogy Leila a neve, és azért sír, mert meg­ijed­tetek tőle. Ret­tene­tesen csú­nyá­nak érzi magát. Melles­leg ezen nem is cso­dál­kozom.
Lórika min­deze­ket tol­mácsol­ta kis gaz­dájá­nak, aki éppúgy meg­sajnál­ta a sze­gény kis ártat­lan terem­tést, mint majom­bará­tai. Köz­ben pe­dig Peti­nek az is eszé­be ju­tott, hogy ta­lán amiatt hallja kizárólag csak az arany­macs­ka Leilát, mert az ultra­han­got ad ki, és a macs­kák képe­sek eze­ket a na­gyon ma­gas hango­kat is meg­hal­lani.
– Nem hagy­hat­juk, hogy így elke­sered­jen! Segí­te­nünk kell rajta. Hi­szen olyan ked­ves, és olyan egye­dül van – java­solta Peti, Lóri­ka pedig el­mond­ta ezt a töb­biek­nek.
– Ó! – cso­dál­ko­zott az arany­macs­ka. – Nem gon­dol­tam, hogy az embe­rek kö­zött ilyen ren­des is akad. Nem olyan szép, mint én, de na­gyon ren­des ez a kö­lyök. Mert még csak kö­lyök, ugye? – né­zett kér­dőn Lóri­kára, aki meg­győző­en, mo­so­lyog­va bólo­ga­tott.
– Lórika, légy szí­ves, mondd meg Leilá­nak, hogy ő nem csúnya, hanem szép – foly­tat­ta Peti, Lóri­kának vi­szont nehe­zére esett a tol­mácso­lás, úgy érezte, hogy ez az állítás, sajnos, nem iga­z…