Emma

Egy éve már, hogy hőse­ink haza­tértek Buda­pestre Szumátra szige­téről. Peti még kisfiú volt, amikor elköl­töztek, s most úgy találta, hogy a magyar fő­város még szebb, mint ahogyan emlé­kezett rá. Szent­királyi doktor elhatá­rozta, hogy újra bemu­tatja a várost a fiának. Ezért elvitte kirán­dulni, és na­gyon sok érde­kes látni­valót tekin­tet­tek meg együtt. Peti­nek nagyon tet­szett a Halász­bástya, a Mar­git­sziget; de nagyon szép­nek találta az Ország­házat, a Műe­gyetem épüle­tét és a gyönyörű hida­kat is a Dunán. Ked­vence a Lánc­híd volt a négy nagy orosz­lánnal.

Éjsza­kai kivilá­gítás­ban is látta már, és azt gon­dolta, olyan, mint egy nagy­mama gyöngy­sora. A leg­több sé­tára Lórika nem kísér­hette el, de amikor az édes­apja megen­gedte, Peti mindig magá­val vitte kis bóbitás barát­ját. A kis kakadu nagyon bol­dog volt ilyen­kor. Amikor ha­za­köl­töz­tek, eleinte csak sóhaj­tozott nap­hosszat, gyak­ran volt rossz kedve. Szere­tett Cso­da­erdő­jére gon­dolt és bará­taira: Lalára, Makira, Mia ci­cára. Hiányoz­tak ne­ki a dzsun­gel hang­jai. Itt is műkö­dött madár­rádió ta­vasszal és nyáron, de amint hűvö­sebbre fordult az idő, a köl­töző madarak elre­pültek, s a város zajá­tól alig lehe­tett hallani azt a kis csapat rigót, galam­bot és néhány, Lórika számára isme­retlen madarat. Volt azon­ban egy kedvenc he­lye, Peti ide mindig ma­gával vihette: a Város­liget. Lórika nagyon meg­örült, hogy egy mini erdő léleg­zik a város közepén. A Város­ligeti-tónál remekül érezte magát. A vízi­ma­da­rak­kal nagyon jóban volt, mindig meg­csodál­ták gyö­nyörű szép bóbitáját. Ami­kor itt töl­tötték a délutá­nokat, gyak­ran gon­dolt kis­papa­gáj korára, Szumba szige­tére, hiszen víz­part mellett szüle­tett ő is. A sétá­kon kívül akadt más ked­venc idő­töl­tése is. Egy ideje új fela­datot talált magá­nak, ezért Peti nagyon büszke volt rá. Néhány hónap­pal ez­előtt új jöve­vény érke­zett a Szent­királyi csa­ládba, meg­szüle­tett Peti kishúga: Emma. Volt is ám nagy öröm, mikor anya és apa a kór­házból haza­hozta a kis­babát! Lórika még soha­sem látott ilyen érdekes élő­lényt. Minden nap figyel­te, a kiságya rácsán álldo­gált, s csicser­gett neki. Arra gon­dolt, hogy Lala is hason­lóan picike volt, amikor hozzá­juk került.

‒ Látod, Kisfiam? ‒ kér­dezte Szent­kirá­lyi doktor Peti­től, amikor a gyere­kek elő­ször pillan­tották meg egy­mást. ‒ Hugicád lett, aki­nek te vagy az erős és okos báty­ja. Majd ha na­gyobb lesz, és szük­sége lesz rád, akkor, ugye, segí­tesz neki?

‒ Persze, Apa! Ő lány, úgyhogy én majd vigyá­zok rá. Meg is védem! ‒ lel­kese­dett Peti, és a szülei büsz­kén moso­lyog­tak rá. Az édes­anyja pedig igye­kezett minden félel­mét elosz­latni:

‒ Petikém, tudnod kell, hogy nem fog­juk jobban sze­retni Emmát, mint té­ged. Mi mind­kettő­töket egy­for­mán szere­tünk. Csak ő még nagyon picike, ezért sokat kell fog­lal­kozni vele. Nem tud egye­dül enni, öltözni, füröd­ni, ezért min­denben segí­teni kell neki.